A napjaink olyanok, mint egy végtelen ciklusban akadt program, melyből nincs kiút.
Minden nap felkelünk, hogy aztán ugyanazokat a lépéseket tegyük meg, mint előző nap – a napok, mint egy örökké pörgő óramű, folytatódnak, mintha az idő nem is létezne, csak egy unott, mechanikus ketyegés, amely már rég elvesztette az irányát.
A friss levegőn való szaladgálás olyan, mintha a felhők között szárnyalnánk. A világunk felfedezése a legcsodálatosabb dolog az életben. Azonban erre aligha jut időnk az iskola, a munka, a gyermeknevelés mellett.
Gyerekként az iskolában, valahol a padok sűrű erdejében megtanuljuk: az élet nem a szabadságról szól. Mint afféle folyamatosan szűkülő hurok, ahol minden a kötelességünk, mindent meg kell tenni azért, hogy tovább léphessünk, miközben a napok szépen lassan összemosódnak. A házi feladatok, a vizsgák, a mindennapok küzdelmei úgy pörögnek, mintha egy nagy darálóban lennénk, ami egyre szorosabbra fogja a fogait, és már nem tudunk megállni. Hétvégén van tán egy szusszanásnyi időnk, esély a levegővételre, de mindig ott van a következő dolgozat, amely mint Damoklész kardja, lóg a fejünk felett, és tudjuk, hogy vészesen közeledik az újabb borzalom; a Hétfő.
Telnek az idők, múlnak az évek, felcseperedünk. Az ifjúból felnőtt lesz, aki az élet sűrű erdejében próbál utat törni magának. Rég vártuk ezt a kort, hiszen tudtuk, felnőttként sem iskola, sem dolgozat, sem házi feladat.
Rájövünk, hogy semmi sem változott. A szabadság illúziója, ami egykor a jövőnk hite volt, egy szürke árnyékká válik, amit a mindennapi robot felőröl. Az iskola helyét átvette a munkahely, a dolgozatot az aktuális tennivalók, a házi feladatot pedig az otthoni házimunka. A napok összeolvadnak, mint a szürke köd, és minden egyes lépéssel egyre jobban feszül a lábunkon a béklyó, egyre nehezebb és nehezebb menni, míg össze nem roppanunk.
A fizetésünk egy része olyan gyorsan tűnik el, mint a homokszemcsék az ujjak között. A nagy pénzt nem mi kapjuk, a dolgozó hangyák, hanem valaki más, fenn, nagy irodában, millió ember által. Mi? Mi csak apró, jelentéktelen fogaskerekek vagyunk egy gigantikus, megállíthatatlan gépezetben. A szabadságunk végleg elhalványul - a legkisebb lélegzetvételt is megadóztatják, az apró örömök árát minden egyes pillanatban emelik.
A pénz, amit keresünk, éppen, hogy elegendő arra, hogy életben maradjunk, hogy ne haljunk meg az utcán, vagy ne fagyjunk meg télen, és közben minden nap olyan érzésünk van, hogy valaki más irányítja az életünket. A rendszer kiszorítja az apró örömöket, mint a fellegek szorítják ki a fényt az égboltról. A hétvége, ami egykor a pihenésről szólt, most már a házimunka oltárán vált áldozattá és olyan, mint egy kő, amit cipelnünk kell. A barátainkkal ugyan néha van időnk összejönni, de ezek olyan gyorsan elillannak, mint a nyári szellő, és másnap ismét ott találjuk magunkat a szürke gépezetben, ami minden pillanattal egyre inkább elnyel.
És a kérdés, ami egyre mélyebbre fúródik a gondolatainkba, mintha egy sötét szikla lenne, amit nem tudunk elkerülni, amit nem tudunk félresöpörni: van-e bármilyen értelme ennek az egésznek? Miért élünk, ha a napok csak kényszerből telnek el? Miért dolgozunk? Az élet egy körforgás, ami sosem áll meg, egy folytatás nélküli álom, ami meg se kezdődött. Miért lélegzünk, ha csak az a cél, hogy ne haljunk meg? A jövő homályos, a remény halvány árnyéka, ami nap mint nap elenyészik a sötétben, és mindeközben egyre inkább úgy érezzük, hogy a szabadság már csak egy elérhetetlen csillag a távolban.
Lett egy gyermekünk. Délutánjaink, hétvégéink már rá kell áldoznunk. Persze ez az az áldozat, amelyet szívesen meghozunk. Mégis: immáron semmi időnk sem marad. Átadjuk neki minden tudásunk, amelyet elsajátítottunk az évtizedek alatt. Nevelgetjük, formálgatjuk, és bekerül ő is abba a körforgásba, amelyben mind benne vagyunk.
Persze eljön a megnyugvás, a jól megérdemelt pihenés: elérjük a nyugdíjt. A fiataloknak már nem lesz nyugdíja, de az idősebb generációknak igen. Elérjük a végső pihenésünket, és minden időnk a pihenésé lehet. Egy dolog veszett csak el, az elmúlt néhány évtized alatt, míg képzelt börtönök között ugráltunk: a fiatalság. A fiatalság, ami immáron nagyon-nagyon messze van, és soha nem kapjuk vissza már.
A kérdés pedig megmarad: Megérte? Megérte azért tanuljunk képzelt börtönünkben, hogy egy kényelmesebb képzelt fegyházban töltsük felnőttkorunk, és több pénzt keressünk, aminek eredményeképpen nem halunk éhen?
Hiszen életünk során mindenért fizettünk. A vízért, amit megittunk. Az ételért, amit megettünk. Azért, hogy a toalettet lehúzhassuk. Azért, hogy legyen hol fürödni, hogy legyen hol aludni. Pénzt adunk ki az ételre, a folyadékra, a tárgyainkra, a tárolásra, a közlekedésre.
És a végén mi marad belőle? Mi marad otthonunkból? Pénzünkből? Semmi. Senki sem fog ránk emlékezni. Elmúlunk a feledés homályában.
Már azt sem tudom eldönteni vajon én égtem ki, vagy minden más körülöttem. Csak nézem a tükröt és ott áll az a kisfiú valahol nagyon messze, nagyon nagy álmokkal, hatalmas tervekkel...
Hát éppenséggel álmok most is vannak. Egy véget nem érő rémálom.