Az előző munkahelyem olyan volt, mint egy romos kastély: kívülről tekintélyt sugárzott, belül viszont hideg volt és üres. Webfejlesztőként dolgoztam, de a munkám igazi értéke sosem tükröződött a fizetésemben. A fizetésem egy része zsebbe érkezett, mint egy suttogás, amit senki nem hallhatott, a maradékot pedig titok ölelte körül – aláírtam egy szerződést, amely minden részletet bezárt egy fémkazettába, a kulcsot pedig eldobta. Azonban azt mondhatom, lehet jobban jártam volna, ha portásnak állok.
A munkanapom hivatalosan nyolc órás volt, de az ebédidőmet senki nem fizette ki. Így minden nap nyolc és fél órából állt. A szigorú munkarendben nem tűrtek üresjáratot – mintha az ember soha nem hibázhatna, soha nem lassulhatna le egy pillanatra sem. Viszont ha valamit nem fejeztem be időben, elvárták, hogy otthonról vagy hétvégén pótoljam be, természetesen ingyen. A cég elvárta, hogy az éhségem vagy a magánéletem háttérbe szoruljon a feladatok mögött. A fizetésem viszont sosem tükrözte azt az elhivatottságot, amit megköveteltek.
Előtte volt egy másik lehetőségem is: ugyanazért a pénzért elmehettem volna dolgozni a Honvédelmi Minisztériumba. Ott nagyobb lett volna a kötöttség, mint egy szorosra húzott nyakkendő, ami minden lélegzetvételnél emlékeztet a szabályokra. Úgy döntöttem, inkább ide megyek dolgozni. Azt hittem, kevesebb lesz a teher, több a szabadság. Tévedtem.
A legnagyobb teher mégsem a fizetés vagy a hosszú órák voltak. A főnököm, mint egy állandóan morgó vihar, fölöttem tornyosult, és minden hibámat villámcsapásként dörgött rám. Nem múlt el nap, hogy ne hallottam volna a sértéseit. Pályakezdőként még nem tudtam úgy manőverezni az élet sodrában, mint ő, aki már egy évtized óta evezett ezen a folyón.
Egy apró tévedés, egy hibás tipp, és máris ott találtam magam a főnök szúrós tekintetében fürödve. Az egyik ügyféllel folytatott egyeztetés során alábecsültem a szükséges munkaórát, és amikor a végösszeg magasabb lett a vártnál, az ügyfél nem volt hajlandó kifizetni a valós, magasabb munkaidőt. A főnököm ekkor közölte, hogy ha az ügyfél nem fizeti ki a különbözetet, nekem kell helyette megtennem. De nem csak a saját órabéremet! Nem, az egész munka díját rám akarta sózni, mintha az én hátam lenne a cég kasszája. Egyetlen rossz számítás miatt majdnem egy teljes napom égett volna el, mintha a tűzre vetett papír lenne.
Végül sikerült elsimítani a helyzetet: az ügyfél ingyen megkapta a többletmunkát, mi pedig a következő alkalommal olyan árat róttunk ki rá, amiért talán a csillagokat is lehoztuk volna az égről. De az íze megmaradt ennek az epizódnak – az igazságtalanság fanyar, keserű íze, amit nehéz elfelejteni.
Egyszer egy komplex program kódjában keresgéltem egy hibát, amit nem tudtam megtalálni. Őrjöngött, hogy milyen szerencsétlen vagyok, miközben senki másnak nem engedte, hogy segítsen. A kollégák sem tudták, hol van a hiba, de végül odajött, kinyitotta a sokadik alkönyvtárat, amit alig lehetett megtalálni, és gúnyosan megkérdezte: „Mi volt ebben olyan bonyolult?” Mintha egy lakattal lezárt ajtót hibáztattak volna, amiért nem nyílik ki.
Azokon a projekteken dolgoztunk, amelyeket az élet nagy sakktábláján csak a háttérben mozgatnak. Olyan munkák voltak ezek, amelyek komolyságát minden pillanatban éreztem, még ha nem is beszélhetek róluk. A precizitás és a fegyelem itt nem opció, hanem alapfeltétel volt – a részletek rejtélybe burkolóztak, de a súlyukat minden döntésnél éreztem.
A munka azonban szép lassan kiégetett. Olyan volt, mint egy sötét árnyék, ami állandóan mögöttem járt. Az alkotás öröme, amely egykor feltöltött, most üresen kongott bennem, mint egy régen használt harang. Nem volt kedvem otthon programozni, és a hobbim, amit egykor imádtam, teljesen ellaposodott.
Heten voltunk – mint a mágikus hetes szám, amelyről azt mondják, különleges erővel bír. Csakhogy itt ez az erő a közös szenvedésben mutatkozott meg. Azóta a csapat fele már elment, elszakadtak a láncszemek, mert nem lehetett tovább cipelni a mérgező légkört.
A főnök hozzáállását senki sem viselte könnyedén. Szavai pengeként vágtak, nem kímélve senkit – sem a háta mögött, sem a szeme előtt. Mindig talált valakit, akit célkeresztbe állíthatott, mintha csak az életének mozgatórugója lett volna, hogy mások önbizalmát rombolja. Az elvándorlás nem csoda, hiszen egyetlen ember sem élvezi, ha a napjai egy sakkjátszmára hasonlítanak, ahol ő mindig csak bábu lehet.
Amikor végre eljöttem, olyan érzés volt, mintha egy fuldokló kapna újra levegőt. Azóta egy másik szakmában dolgozom, ahol a napok nyugodtabbak, és az emberek barátságosak. Bár a fizetésem nagyjából ugyanaz, a különbség szinte tapintható: most annyi szabadidőm van, és olyan rugalmas a vezetés, hogy az egész életem egyensúlyba került. Mivel már nem a programozásból áll a napom, újra a hobbim, és imádom. A kollégáim kedvelnek, és a szabadság, amit most megélek, többet ér mindennél.
Persze itt is vannak hibák. A vezetés a távozó kollégákat nem hogy marasztalják, de nem is érdekli őket, ha kilép valaki. És ahogy észreveszem nem is igazán fogják fel a távozások valódi okát. Általában anyagi hátteret keresnek, pedig a kilépés itt is inkább személyi ok szokott lenni.